https://www.facebook.com/csernusdoki/posts/1352366588148460

Az időnk egy esély. A jelenlétünk ebben a bőrben, ebben a testben, ebben a világban egy lehetőség arra, hogy kiteljesedjünk, hogy alkossunk valamit, hogy szebbé tegyük a környezetünket.

Az idő múlásával egyre inkább tudatosult bennem, hogy az embernek szüksége van a nyugalomra. Sokáig a külső körülmények által kerestem ezt, aztán rájöttem, hogy amíg bennem békétlenség van, addig az utazás, a mással való foglalkozás tüneti feloldást jelent. Ezt látom az embereken is: elutaznak valahová – tegyük fel, Noszvajra – és látom, érzem rajtuk azt az ideges vibrálást, ami kizárja az ott létet.

Abszolút nem élik meg a pillanatot, csak formailag vannak ott. Mint egy klasszikus párizsi kiruccanásnál, amikor az ember sietve elmegy a Louvre-ba, vár négy órát a sorban, hogy lássa a Mona Lisát, miközben mindenkinek szidja az anyját. Aztán meglátja, és megy tovább. Az emberek folyton ki akarnak valamit pipálni. Ez a pipálás viszont kizárja az aktuális pillanat megélését.

Az önbizalomhiány mindenhol jelentős szerepet játszik.

Ki kell iktatni a külső megfelelési kényszert, mert csak egy embernek kell igazán megfelelniük: önmaguknak.